Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Feng Shui-Térrendezés

Feng Shui, másszóval Fengsuj

 

 

   A Feng Shui nem csupán egy lakberendezési módszer a sok közül. Ennél sokkal többről szól: a Feng Shui egy empirikus tudomány, ami mára már egy filozófiai rendszerré, holisztikus világszemléletté fejlődött.
   A feng shui a térrendezés művészete, amely a fizikai testen kívüli energiatér rendezésével foglalkozik, eredete Kínába, körülbelül ötezer évre nyúlik vissza.

   A fengsuj (hagyományos kínai: 風水, pinjin: fēngshuǐ, mandarin kiejtése: [fə́ŋʂwèi]) ősi kínai hagyomány, mely az Ég és a Föld törvényszerűségeinek megfigyelésével és alkalmazásával segít az ember és a természet közötti összhang megvalósításában. A hagyományos fengsuj célja a legmegfelelőbb lakhely meghatározása a sikeres élethez a környező táj és terepformák elemzésével – a módszer a föld jellegzetességeinek megfigyelésén (相地, Hsziang-ti) illetve a lakhelyek megfigyelésén (相宅, Hsziang-csaj) alapul. A környezet és a benne élő ember kölcsönhatásait, összefüggéseit írásban elsőként a Sárga Császár Klasszikusa a Lakhelyekről (黄帝宅经, Huangti Csajcsing) című műben említik. A fengsuj elnevezés szó szerinti jelentésben „szél és víz” (feng 風: szél; suj 水: víz), amelynek magyarázata a Csin-kori Kuo Po (i.sz. 276–324) művében, a Temetkezések könyvében található meg legkorábbról:

„A csi a széllel utazva szétszóródik, de a vizek partján megáll.
A régiek összegyűjtötték, nehogy szétszóródjon, rendezték áramlását, hogy megőrizzék azt. Ezért ezt úgy hívták: fengsuj (szél és víz).
fengsuj törvénye: Először gyűjtsd össze a vizet, majd óvd meg a széltől.

  Korábban, a hadakozó fejedelemségek korában (i. e. 403-221) az elnevezése még Kan Jü (hagyományos kínai: 堪輿, egyszerűsített kínai: 堪舆) volt, amely az Ég és Föld törvényszerűségei szerinti életre utal (a Kan jelentése „az Ég útja”; a  jelentése „a Föld útja”)


Története

Eredete

 

Habár jelenlegi alkalmazása más taoista hagyományos rendszerre is épül, kialakulása jóval megelőzi a taoizmusét. A jelenlegi kutatások szerint legkorábban a Jangsao és a Hungsankultúrákban találták bizonyítékát a világegyetem és az ember kapcsolatának tanulmányozására és alkalmazására. A mágneses iránytű feltalálásáig a módszerek főként csillagászati megfigyelésekre épültek. 1988-ban a Honan provinciában folytatott ásatások során derül fény arra, hogy a kőkori kínaiak már akkor igyekeztek a sírokat az égtájak illetve a főbb csillagképek (Nagygöncöl, Égszínkék Sárkány, Fehér Tigris) szerint kedvező módon elhelyezni és kialakítani. A hagyományos fengsuj alapelveiben máig őrzi ezen ősi módszer nyomait.

 

  Egy i. e. 3000 körülire datált jáde leleten a hagyományos fengsuj ma is alkalmazott iránytűjén látható elemekre és elemzési formulákra kísértetiesen hasonlító kozmográfiára bukkantak Hansanban.

A korai bronzkori palotáktól kezdve valamennyi kínai főváros fengsuj elvek szerint épült és rendezkedett be. Ezeket az építési szabályokat a Csou-korban (kb. i.e. 1066-221) írták össze végül aKaokung Csi (考工記 „Mesteremberek kézikönyve”). Az építők számára egy ács-kézikönyvben, a Lu Pan Csing (魯班經 „Lu Pan klasszikusa”) c. műben foglalták össze az irányelveket. A temetőket és sírhelyeket ugyancsak fengsuj alapján alakították ki. A legkorábbi feljegyzések szerint a sírokra gyakran az élők lakhelyeire használt kifejezéssel (宅 csaj) utaltak, valószínűleg a holtak lakhelyeinek tekintették azokat és alapjában véve nem tettek különbséget. Ez egészen az Öt dinasztia korszakáig (i. sz. 907–960) így volt, de akkortól a fengsuj különvált az élők lakhelyének (阳宅風水, Jang Csaj Fengsuj) és a holtak békés nyughelyének (阴宅風水, Jin Csaj Fengsuj) tanulmányozására irányuló módszerekre. Prof. Vang Csi-Heng 王其亨 szerint a kedvező sírhely kiválasztásának valódi célja az volt, hogy a leszármazottak megfelelőképp kifejezhessék az őseik iránti hódolatukat és cserébe nem vártak el semmit. Őseikhez illő, tiszteletteljes kegyhelyet igyekeztek kialakítani ezzel, ahogyan a konfuciuszi gyászszertartások előírják.[12]

 

  Az égi energiák földi hatásaira, illetve a nyolc égtáj felől érkező hatásokra vonatkozó megfigyeléseket a Tavasz-Ősz korszakig (i. e. 770 – i. e. 476.) visszanyúló Háztérképek az Öt Család számára (圖宅五姓, Tucsaj vuhszing) avagy Lakóhelyek módszere az Öt Család számára (五姓宅法,, Vuhszing Csaj Fa) néven rendszerezték egykor, de ez már a Tang-korra elavulttá vált, afengsuj jelentősen továbbfejlődött s különféle megközelítések születtek. például a Vej-dinasztia uralkodása idején (i. sz. 386–538) a Nyolc Ház módszer (八宅法, Pacsaj Fa), amely ma is nagy népszerűségnek örvend. A táj és a terepformák elemzésére és a kedvező helyek kiválasztására vonatkozó alapelveket elsőként a kései Han-korban (i. sz. 190-220) foglalták össze aTemetkezések klasszikusában (葬经, Cangcsing). Mintegy száz évvel később, korának elismert tudósa, Kuo Po saját megfigyelései alapján kiegészített és letisztázott Temetkezések könyve(葬書, Cangsu) címen a Csienlung (乾隆Qianlong) császár uralkodása idején összeállított legnagyobb kínai szöveggyűjteményben, a Négy Tárház Összes Könyvében (四庫全書, Szeku Csüansu).

   

   Azóta is ezt tekintik a hagyományos fengsuj legfontosabb alapművének. Ezt az eszmerendszert Vang Vej Kianghszi módszernek, Ting Zsuipu pedig 形勢派 Hszingsi Paj néven nevez, amit a nyugatiak tévesen „forma iskolaként” emlegetnek. Azért téves az „iskola” elnevezést használni, mert nem a fengsuj különálló ágazatáról vagy intézményéről van szó, hanem a kifejezetten a formákra vonatkozó megfigyelések, tanítások rendszerezett összességéről. Azok, akik ismerték a teljes képet, együtt alkalmazták a nyugati világban „iránytű iskolaként” elhíresült, az időszerűséggel foglalkozó és a csi mintázataira vonatkozó tanításokkal, amelyet Vang Vej az Ősök csarnokának nevez, Ting Zsuipu pedig 理氣派 Licsi Paj kifejezéssel illet. Az nyugati elnevezésbeli megkülönböztetés már csak azért is téves, mert mindkettőnél használhatnak iránytűt.[18] Azok, akik csak az egyik „iskola” tanításait ismerték, hiányos és pontatlan elemzéseket állítottak fel. Számos eszmerendszer létezett a történelem során, többségük csak a fengsuj tanainak egy részét ismerte. A XIX. században Sen Csu Zseng 沈竹礽 mester – a XVII. századi Csiang Ta Hong 蔣大鴻 nagymester tanításaiból kiindulva – összhangba hozta a különböző elméleteket a Hszüan Kong Paj égisze alatt a Hszüan Kong Mi Csi (玄空秘旨 Az Idő és Tér titkainak bölcsessége), illetve Sen Si Hszüan Kong Hszüe (沈氏玄空學 Shen mester Idő-Tér tanulmánya) című klasszikus műveiben.

Korai eszközök és módszerek

  A hagyományos fengsuj több, mint 3500 évet ölel fel a mágneses iránytű feltalálását megelőzően. Alapvetően csillagászati és kozmológiai megfigyelésekből ered.Mondák alapján és régészeti leletekből következtetünk az őstörténeti időszakra, amikor a vándorló törzsek főleg jóslással, jóscsontok használatával kerestek megfelelő helyet a letelepedéshez. Az ősi fengsujmesterek koruk nagyra becsült tudósaiként az uralkodók szolgálatában álltak. Elsősorban a paloták, szentélyek és a sírok helyének kijelölése volt a fő feladatuk, de a hadászat területén is stratégiai jelentőségű számításokkal szolgálták a császárt.

 

   Az i. e. 130 körül megtalált, ősi szertartások leírását tartalmazó Csou rítusai (周禮, Csouli) szerint a fengsuj mesterek kezdetben gnómont használtak méréseikhez. A kínaiak a cirkumpoláris csillagok alapján tájolták észak-déli irányba a településeiket. Paul Wheatley megfigyelte, hogy olykor egyszerűen megfelezték a felkelő és lenyugvó nap pályája által bezárt szöget, hogy meghatározzák az északi irányt. A fengsuj mérőeszköz helyes beállításához alkalmazójának meg kellett vizsgálnia az adott időpontra vonatkozó égi jelenségeket is.

 

  Lu Pan 魯班 (i. e. 507 - 440) Lu tartományában élt kivételes kézügyességű ácsmester (aki egyben fengsuj mester is volt) találta fel az ma „fengsuj vonalzóként” ismeretes távolságmérő eszközt. Követői készíthették fából, vasból, rézből, s különféle méretben, felosztással és funkciójától függően más-más elnevezéssel – összefoglaló nevük: „Lupan mércefajtái” (魯斑尺式, Lupan Csesi). Először kizárólagosan az ajtók méreteinek kedvező kijelölésére használták, majd a Ming-dinasztia (i. sz. 1368-1644) idején általánosan elterjedt az ács szakmában és a fengsuj mesterek körében.

 

  A Temetkezések könyve utalást tesz két másik, jádekőből készült mérőeszközre is: „Földmérővel (土圭, tukuj) mérik az irányokat, jáde-mércével (玉尺, jücse) mérik a távolságokat. A földmérő egy jádetáblára helyezett iránytű volt.

 

  A jelenleg használatos mágneses iránytű legkorábbi fennmaradt őse i. e. 83-ból való, de már i. e. 200-ból vannak rá utalások: egy négyszögletes, az elemzést segítő jelekkel ellátott táblából és az arra helyezett, mágnesvasércből készített fémkanálból állt, amely helyes működés közben mindig délre mutatott, így neve 指南針 csenan csen, „délre mutató tű” volt.[6][32] Az északi tájolású nyugati változatoktól eltérően a kínai klasszikus iránytűk mindig is dél felé mutattak, ahogyan a térképeken is az volt a fő irány.[33] Ezt a kezdeti változatot fejlesztették az idők során, bővítették segédjelöléseit, míg végül kialakult a négyszögletes alaptábla közepén elhelyezett mágnestű körüli 4-40 koncentrikus gyűrűből álló luopan (罗 盘). A gyűrűk a 8 trigrammot, az 5 változó állapotot, a 9 Luo Su számot (avagy repülő csillagot), 28 csillagképet és még számos más útmutató szimbólumot tartalmaznak.

Alapelvek és alapfogalmak

Csi

 

  A 氣 csí világegyetemet mozgató és lélekként átható életenergia; írásjegye az áramló levegőt illetve az élet jelének tekintett lélegzetet ábrázolja. Minden létezőt alkotó és tápláló erőt képvisel, valamennyi jelenségben tetten érhető, kapcsolatot teremt az anyagi (látható) és nem-anyagi (nem látható) világ között, a létezés mozgatója. Folyamatosan változik, és mindent összeköt. A japánoknál ki, az indiaiaknál prána, a görögöknél pneuma, a hébereknél ruah, az egyiptomiaknál ankh, a havaiiaknál tane, az ausztrál őslakóknál arunquiltha, az irokézeknél orenda a megfelelője.

A Három Erő

 

  A Három Erő (三才 Szan Caj) a világegyetemet betöltő természeti erők kölcsönhatásait és az általuk képviselt lehetőségeket jelöli az Ég, a Föld és a köztük élő Ember kapcsán. Rendre megnyilvánul égi, földi és emberi csí formájában.

 

  Az égitestek (Nap, Hold, csillagok), az időjárási jelenségek és az időszerűség energiája jelenti az Égi Csí (天氣, tien csi), amely napfény, holdvilág, villámok, csapadék, kozmikus sugárzások formájában jut le a földre. Ide tartozik a Hold hatása az apályra és a dagályra, a szelek és viharok környezetformáló hatásai, és a mindenütt jelenlévő, de az égitestek mozgásától függő időtényező is. Az idő ember- és világformáló hatását mondják még sorsnak vagy végzetnek is számos kultúrákban, és különféle csillagjóslási, asztrológiai módszerekkel igyekeznek összhangban élni vele, elkerülni a csapásait s kihasználni előnyeit.

 

  Az égi csí alatt, annak részeként található a Földi Csí (地氣 , ti csi), amely változatos tájként (hegyekként, völgyekként, vizekként, sivatagokként, és síkságokként), illetve természetes vagy mesterséges építményekként nyilvánul meg. Az égi csí irányítja és befolyásolja. Ha kibillen az egyensúlyából, földrengések, vulkánkitörések és más természeti csapások történhetnek. A fengsujezt a földi erőt ill. csít tanulmányozza, és igyekszik megtalálni a harmóniát a másik kettővel, ezért is nevezték régen a fengsuj mestereket földjósoknak vagy földtudósoknak (地理師, ti li si).

 

  A földi csin belül minden embernek, állatnak, és növénynek megvan a maga csi-mezeje, amely a természet adta lehetőségeit képviseli, megszabja tehetségét, képességeit és korlátait. Ha bármi elveszíti az egyensúlyát, megbetegszik, előbb-utóbb pedig meghal és lebomlik. Minden természeti dolog, beleértve az embert is, az égi és a földi csi természetes ciklusain belül növekszik és annak hatása alatt áll. Az Emberi Csí (人氣, zsen csi) megkülönböztetik a növényi és az állati csitõl. Döntéseink, cselekedeteink, táplálkozásunk mind hatással van az emberi csinkre, így lehetőségeinkre is.

Jin és Jang

 

  E két pólus – „pozitív” és „negatív” – közti feszültség a világegyetem, az élet mozgatója, a mindent átható rezgés, ami által, és amiben éljük mindennapjainkat. A fengsuj feladata, hogy a minket körülvevő környezetben megteremtse ezek egyensúlyát, összhangját

Az öt változó állapot

 

  Ősi kínai viszonyrendszer, amely a világegyetemben lezajló folyamatokat és kölcsönhatásokat modellezi a természetben megfigyelhető alapjegyekkel. Öt elem néven is ismert, de helyesebb rá alkalmazni az öt átmenet avagy öt változó állapot (五行, vuhszing) kifejezést. A csi ötféle minőségét (fa, tűz, föld, fém, víz) is jelképezi, lehet jin és jang jelleg szerint osztályozni az egyes állapotokat (fa, tűz, föld: jang; fém, víz: jin). Ezek nem azonosak az indiaiak öt őselemével (fa, tűz, föld, levegő, éter), amik a világegyetemet alkotó anyagi szubsztanciákat, ősprincípiumokat jelölik, nem pedig változásokat. Az öt átmenet ad életet minden létezőnek, összegyűlik és hegyekké, vizekké sűrűsödik. Az első magyarázata szerint természetes folyamatokként kell értelmezni, mint például lecsurgó víz, fellobbanó tűz, meghajló fa, olvadó fém és halmozódó föld.[40] A Han-korra már a qi öt állapotát jelentette; a fogalmat hasonlóként értelmezték, mint a víz halmazállapot-változásait.

Nyolc trigramm

 

  A Változások könyvének (移經, Ji Csing) alapját is képező nyolc trigramm (八卦, pa kua) eredete valamely mondabeli lény testén felfedezett sötét és világos pontokból álló mintázat. A legendák szerint Fu Hszi (i.e. 3000 körüli törzs vagy annak vezetőjének neve) a Sárga-folyóból felbukkanó sárkányló hátán látta meg a Ho Tu ábrát, amely az világegyetem mozdulatlan egyensúlyi állapotát jelképezi a nyolc trigramm korai vagy Ég előtti sorrendjével (先天八卦, hszien tien pa kua); az egymással szemben álló trigrammok egymás tökéletes kiegészítései. Egy másik legenda szerint a Luo folyóból kiemelkedő óriási teknős páncéljának mintázatában vélte felfedezni a Nagy Yü (a taoista panteon egyik jelentős alakja, a folyók szabályozója) a nyolc trigramm késői vagy Ég utáni sorrendjét (後天八卦, hou tien pa kua), amely a világmindenséget működés közben jelképezi; a trigrammok az óramutató járásának megfelelően a természet rendje szerint követik egymást. A Luo Su ábrája alapján a nyolc égtájnak megfeleltetett nyolc trigramm szerint végzik az elemzést, az ábra középpontját a vizsgált hely gravitációs középpontjára helyezve, a teret nyolc részre osztva. Ezek azonban nem a népszerű fengsujból ismert négyzetes felosztású életterületek, hanem (többnyire szabályos, 45 fokos szöget bezáró) nyolcadok; ráadásul a hagyományos fengsuj azokénál sokkal összetettebb, matematikai és metafizikai összefüggéseken alapuló jelentéspárosításokat alkalmaz.

 

fengsujhoz hasonló módszerek más kultúrákban

  A Vasztu – avagy Marcus Schmieke újabb kori elnevezésével Vaszati – egy indiai eredetű módszer, amely az ember és környezete összhangjának megteremtését foglalja magába. Alapelveit a Szthapatja véda örökítette meg. A fengsujtól eltérően itt nagyobb hangsúly helyeződik a vallási, lelki háttérrel. A legkülönbözőbb egyetemes törvényszerűségeket foglalja magában (gravitáció, energia-áramlás, a bolygók mozgása és hatása, az égtájak jellemző tulajdonságai, az öt alapelem: föld, tűz, víz, levegő és éter sajátosságai), amelynek az ősi indiai Védikus Írások istenségeivel és félisteneivel állnak szoros kapcsolatban. Mivel írásos emlékei, régészeti bizonyítékai régebbiek a fengsujénál, némelyek úgy tartják, a kínaiak tőlük vették át a fengsuj alapjait, vagy legalábbis a vasztu nagy hatással volt a kínai építési műveltségre. Mindezt az Indiából elvándorolt buddhista szerzetesek közvetítésével magyarázzák, azonban a kínai klasszikusokból világosan kimutathatóak a fengsuj taoista elvekre (pl. Ji csing) épülő, illetve a taoizmus kialakulása előtti időkre visszanyúló gyökerei.

 

  Híres még a japán zen-kertrendezés is, amely a történeti feljegyzések szerint kínai alapokon nyugszik. Alapelveit egy XI. században élt arisztokrata, Tachibana no Toshitsuna 橘俊綱 (1028-94) foglalta össze kézikönyvében Sakuteiki 作庭記 címmel, amely máig meghatározza a japán kertművészet szabályait. A műben felismerhető a kínai fengsuj és a buddhista paradicsomi kertek tanításai.